Az a bajom a blog írással, hogy grafománoknak való.
Nem vagyok az.
Nem tudom, hogy másoknak milyen időközönként támad kényszeres közölhetnékjük, de nekem, az előzményeket tükrében nézve szinte soha.
Itt van példaként ez az oldal. Mióta is? Jó régen. Hatalmas elánnal futottam neki: na majd én, és hajrá, és majd rendszeresen.
Na majd én szépen nem írtam semmit, de azt legalább rendszeresen.
Volt előzménye is. Kb. ugyanez a sors jutott a molnaphoto.eu honlapomnak. Legutóbb egy ismerősöm arra hívta fel a figyelmem, hogy egy skandináv, privát szolgáltatásokat közvetítő oldal jelentkezik be ezen a címen. Mekkora már! És ez nekem nem jutott az eszembe. Na ezzel van a másik nagy baj!
Volt egy szépreményű megfőzzük.hu oldalam is. Gasztroblog apám! Ez a tuti, gondoltam nagy naívan akkor, amikor a világ összes olyan nője, aki a mutató ujját a kés gerincére helyezi (mintegy célozva és bemérve a sárgarépa középvonalát) vágás közben, és a pengét a flitteres műkörmei mentén vonszolgatja föl-le, minimum kiskosztümben fényképezkedett a konyhában. Nem volt túl jó idea. Volt pár nagy-nagy hibája. Történetesen az, hogy nem vagyok grafomán, és kihívást se látok a posírozott halgerinc elkészítésben mákos bundába tekert, holdfényben szedett, aszpikos unikornis szarral tálalva.
Elnézést kislányom, tudom te még azt hiszed, hogy az unikornisok nem kakálnak.
DE BIZONY!
Volt még egy nagy problémám ezzel. A régi mondás: “Aki tudja, csinálja, aki nem, az tanítja” ( tornatanárokra most nem térnék ki, mert kedveltem Keresztesi Öcsi bácsit). Nem vagyok szakács, bármennyire is szeretek főzni, és bármennyire is jól főzök a kis konyhámban, vagy a haveroknak a kertben. Az azért egészen más! Bizony kedves önjelölt gasztrobloggerek. Három adag unikornis szart megfőzni csak nektek kihívás. Nem is nagyon merészkedtek attól tovább még az írásban se, mert sietni kell, Lejár a mikróban a virsli főzési ideje, és reklamálni fog a gyerek. A kechupot ne feledjétek mellé nyomni! Copy-Paste, oszt Huss! Ha mindez nem lett volna elég támadás a gasztronómia ellen, lett nekünk Havas Dóra.
Savanyú a szőlő! Tudom én, érzem én. Nekem nem megy, nekik fut a szekér.
…és most itt van ez az oldal, a mindössze egy blog bejegyzéssel, amit valamikor a pda fan klub oldalnak írtam, majd jobb híján bemásoltam ide. Most, hogy minden második celebpalánta video blogot készít, és a jutyúbon nézegetteti magát, vajon mit is akarok én? Ötven évesen legalább a kutya nyalja meg a kezem? Talán egyfajta kapuzárási pánik ez? Ha már a kis testemre nem rágtatok fel szakadt csövigatyót, nem rejtem két számmal kisebb pólóba a kissé leeresztett úszógumim, nem hordok egy 80 dekás krumplit és fagyöngy karkötőt a szolárium barna csuklómon, és nem hajtom a huszon-harmincas kétgyerekes, elvált, vagy free kapcsolatban élő anyukákat a pesti éjszakában. A séróm nem olyan, mint akit a tornádó oldalba kapott a másik százezer társával együtt. Télen zoknit húzok, és a nadrágom leér a cipőm sarkáig. Pont addig, amíg kell. Ha nagyritkán öltönyt kell felvegyek, nem úgy nézek ki, mint a tóba esett hülyegyerek, akit az anyja kiállított a napra ruhástul száradni. Helyette feltámadt bennem a megnyilatkoztatás kényszere, ami újabb problémát vet föl. Mi a büdös ló…-ról is?
Volt idő, mikor a népokító szerepébe álmodtam magam. “Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / tani- / tani”, gondoltam nagy merészen József Attila nyomdokain, miközben az élete alkonyán lévő Major Tamás mekegte fülembe a költő sorait. Elég morbid volt tőle egy 32 éves lázadó verse. Majd írok okos dolgokat a fényképezésről. Jól jön majd az emberiségnek, kiszakad végre a szelfi bűvöletéből, és mindenki boldogan, és tudatosan fog adózni a vizuális kultúra oltárán #hashtagelés mentesen.
De nem vagyok grafomán, 18 is elmúltam, már belelóg a bilibe a kezem, és az emberek nem akarnak kiszakadni. Épp elég megszakadniuk.
Miről is írhat a blogjában egy nem grafomán. A világon mindenről, bármiről, akármiről hiszem a saját blogja. Legfeljebb rajta ragad a mondás: Ha hallgattál volna, bölcs maradtál volna.
Vagy ahogy én tettem eddig: az égvilágon semmiről.
Arra gondoltam, hogy egy dolgot biztosan nem fogok: másokat fikázni. Abból van elég, de fentebb már “számra vettem” Havas Dórát (Jaj, mit tettem? Ó én ostoba!), meg a kornyadó mákvirágokat. Ezt itt és most megszakítom. Másokat kritizáló, ócsároló birkamajom blogger van elég ebben az országban.
Kicsit később arra is gondoltam, hogy inkább két dolgot nem fogok. Másokat fikázni, és politizálni. Olyanból is van elég. Kocsmapult támasztó szinten megnyilatkozó véleményvezérek, akik ideológiai beállítottságuktól függően egyik, vagy másik oldalra okádják a fost. Képzavar lenne? Ugyan kérem! A segg- és klozettszájúak országában? Itt kicsit megállnék egy gondolatnyi időre, esetleg a te gondolatnyi idődre is. Nagyon remélem, hogy egyszer eljutunk arra a szintre, hogy rájövünk: a Jókai féle, romantikus fekete-fehér páros nem létezik, fikció. Az ember nem csak jó, vagy rossz lehet. Nem csak liberális, vagy konzervatív, jobb- vagy baloldali. Ne legyünk már magunkkal annyira igazságtalanok, hogy leegyszerűsítjük a saját lényünk egy papírlap szintjére!Rossz hasonlat, annak is két oldala van. Még a krumplibogár is kétszínű.
- Nézd Apa! Itt egy fekete kavics, itt meg egy másik, ami fehér!
- Igen kislányom, és van itt még 7.621.075.303 (http://www.worldometers.info/hu/) kavics, ami barna, csíkos, foltos, sárga, csillogó, kerek, lapos, szögletes. Tudod ettől szép a vízpart. Szeretlek!
Maradt a kérdés. Ha az összes népszerű témát kilövöm, mit adok népemnek? Horger Antal úrnak lesz igaza? Lehet, de kicsit még később arra is gondoltam, hogy olyan dolgokról fogok írni, amik az életet szebbé, tartalmasabbá, teljesebbé teszik. Emberekről, a családomról, a gyerekeimről, az élményekről, amik szépek, vagy épp szomorúak. Jó zenékről, kiállításokról, könyvekről, fotókról, ételekről amik nem unikornisból készülnek. Szép, kimerítő túrákról, hobbikról amiket szeretek….ommmmm!
…kicsit később Wagner úr kijózanodott, és ötven év után levelet írt feleségének (Rejtő után szabadon).
Haszna biztos lesz. Több közös programon veszek részt a családommal. Kicsit több kiállításra, koncertre, színházi előadásra megyek el. Több könyvet veszek a kezembe, több képet készítek…stb, stb. Íme! Ide kulminálódik Newton harmadik törvénye az egyén társadalmi szerepvállalása, és szubjektuma fejlődésének kölcsönhatásában.
Szóval ideje lesz felemelni a seggem, és elvánszorogni a könyvespolchoz…is.
Kicsit még sokkal később arra is gondoltam, hogy olyanokról is írok, akiket tisztelek valamiért. Tehetségükről, szorgalmukról, áldozat készségükről, elhivatottságukról, alázatukról, és még sok mindenről, amivel elérték ezt a szememben.
Aztán még arra is gondoltam, hogy túl sokat gondolok, és felidéződött a kissé bárgyú szamuráj film egy részlete. “te gondol kard, gondol ellenfél, gondol harc. Túl sok gondolat. Nem gondol!” Vagy valami ilyesmi. De túl hosszú a sor, amiben a gondolatmentes lelkek állnak, és túl hangosan , és túl régen szajkózzák a fülükbe: Túl sok gondolat! Nem gondol!
- Sieg heil mein Führer! Sieg heil! Sieg heil!
Ne higgyük, hogy a nácik találmánya!
A juhász pont így tereli a birkát a legelőn, jobbról balra és balról jobbra…és a kutya csahol: Túl sok gondolat! Nem gondol!
– beee! be-eeee-eeeee!
Ha háromnál több ember áll a sorban, inkább hazamegyek.
“Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.”
/József Attila/
…és nem /J.A./, vagy /József A./. Urambocsá mint a hírekben: J. Attila 32 éves budapesti lakos elkövette a magyar irodalom mindeddig legveretesebb gondolatát, amit minden magyar iskolának a falába, és minden magyar diáknak a lelkébe öles betűkkel kéne örökre bevésni.
Az a bajom a blogírással, hogy kit is érdekel, mit kaparok össze? Gondolom még senkit. Remélem, majd valakit biztosan. Ha nem, az se baj! Soha nem volt az exhibicionizmus, és a megnyilvánulási kényszer az erősségem,
no meg nem vagyok grafomán.
